Sziasztok! Az én nevem Zsu, és ez az én kis birodalmam : egy kis fantázia, egy kis egyéniség. Történetek, meg a mindennapjaim úgy általában. Nézz vissza máskor is, írj nekem Merj nagyokat álmodni. Ismerkedj meg velem, és a történeteimmel.
Nah babák...oh wait, nem így indítunk egy blogbejegyzést...
Szóval, hahi Minna! Képzeljétek, megtaláltam az írói válságban elvesztett ihletem, és most kezdenek születni versek, sztorik, stb... ebből hoztam egy szösszenetet, a verseknél is megtaláljátok! Jó, jó, tudom, nem a legvidámabb, de azért remélem tetszik. Legyetek rosszak, sok puszi !
Arra gondoltam, hogy mostantól tényleges cikkeket, gondolatokat osztanék meg veletek egy-egy témával kapcsolatban, amik engem is érdekelnek, és veletek is szívesen sztorizgatnék. Ezek a témák elsősorban a vegánságról, különböző haj-és beaty témákról szólnának, illetve kis bátorsággal úgymond társadalmi és egyéb meglátások, plusz a számomra kedves DIY és művészettel kapcsolatos topikokról szeretnék nektek bejegyzést írni. Az elmúlt időszakban nem írtam, de őszintén, ennek a főbb oka nem csak az időhiány volt, hanem az is, hogy nem tudtam, mégis miről írjak. Szerettem volna valami értelmessel is előrukkolni, nem sak a lelkiállapotomról, és igazság szerint olyan mélyponton voltam, ami miatt nem is tudtam, mégis azon belül mi a fenét írhatnék, hisz a mostani problémáim nem olyasmik, amiket akár anonim módon is, de megoszthatnék az internet világával. Jelenleg igyekszem kilábalni, de sajnos ez nem ennyire egyszerű. Akik küzdöttek depresszióval, tudják, hogy ez egy olyan betegség, amit hiába ismersz, egyedül nem biztos, hogy kezelni tudod.
De éppen ezért is elsősorban nem siránkozásra szeretném kihasználni ezt a felületet, hanem arra, hogy veletek is megosszak valamit, legyen az csajos téma, vagy komolyabb hangvételű lelkifröccs. Tehát valami ilyesmire lehet számítani mostantól.
Kicsit Rovatszerűen szeretném megoldani ezt, majd meglátjuk, mi sül ki belőle. A napokban jelentkezem az első témával, ami vagy beauty vagy vegánság, még nem tudom.
Legyen csodaszép napotok, legyetek rosszak, hamarosan jelentkezem!!
Na, elkészültem az új külsővel, ami végre valahára olyan, ami igazán tetszik!! *yaaaaay*
És újból eltűntem, sajnálom, ismét nem úgy jöttek össze a dolgaim, mint ahogy én azt szerettem volna. A suliban igyekeztem kitenni magamért, mellette fellendült a szociális életem és program programot követett. Szóval csak úgy zajlanak itt a dolgok körülöttem. Sajnos magamra nem sok időm jutott, amit sajnálok, de igyekszem mostantól rendszeresen témázni, sztorizgatni, munkálkodni és írni, írni, írni... Rettenetesen hiányzik az írás és a festés, de most, mivel gyakorlatilag részemről vége az őrületes hajtásnak, reményeim szerint lesz időm sort keríteni ezekre a dolgokra.
Most egyelőre ennyit, ha van téma, ami érdekel, írj, és kifejtem a véleményem :D Sok puszi, legyetek rosszak, kitartás!
Szóval, már néhány napja szerettem volna megírni ezt a bejegyzést, csak már nem maradt rá időm... Jelenleg itt vagyok Ausztriában, Mariazell-ben. Életemben először síeltem is tegnap, nos... annyira azért nem voltam ügyetlen, bár estem jópárat, többek között bele a szakadékba a oálya mellett :""D De izomlázom kívül semmi bajom. Tetszett, de azért jó fárasztó egy sport :) A táj viszont gyönyörű szép, még sosem voltam a hegyekben, de tetszik. És Ausztria még a legeldugottabb szegletében is igazi vegán paradicsom: *telyek, *lyoghurtok, hummusz, szendvicskrémek, stb., stb... nagyon jó áron... hát, igen, a vegánság itt nem luxusdolog... bár igaz, máshol sem.
Apropó, vegánság... Nos, mint tudjátok lassan négy és fél hónapja vagyok vegán és imádom. Nemrégen szerte a világon jelentek meg cikkek egy Sonia Sae nevű lányról, és a sivatagi rókáról, Jumanjiról, akit a lány vegán diétán tartva csontsoványra éheztetett, a róka szőre kihullott, a szerencsétlen állat halálán van. Előtte-utána kép:
~WARNING!KAMU!~
Na igen ám, egy bökkenő van mindezzel... hogy ezek 2015-ös képek, akkorról, mikor Jumanji még húst evett, illetve egy pollenallergia miatt volt ilyen beteg. Valaki elkezdte ezt a baromságot, és mostanra már az egész világon elterjedt. A lány borzalmas fenyegető üzeneteket kapott, azóta már törölnie kellett az Instagramját, pontosabban ha jól tudom privátra állította.
A lány Facebookján találhatóak mostani felvételek, a videókon bizonyítva van, hogy tényleg 2018. márciusi felvételekről beszélhetünk. A róka egyébként mentett, mostanra már teljesen jól van, és igen, vegán étrenden, mivel Jumanji amúgy allergás a húsra is...
Szóval, én csupáncsak azt nem értem, miért kell értelmetlenül bántani egy másik embert, csak azért, mert ő valamiben más, mint Te. Igen, Sonia vegán. És igen, van egy irtó cuki mentett rókája, ami valóban nem lakásba való állat, de könyörgöm, ha jól van, és boldog így? Csak nézzétek meg ezt a videót!
És mindenki elsőre bevette ezeket az ostoba cikkeket, csak mert valahol valami szennyoldalon megjelent... Bántják a másikat, bele sem gondolva, mit jelenthet ez az ő lelkében, míg más meg eszi a húst, több száz állat halálával hozzájárulva évente... ez itt nem egy vád, csak nem értem, miért kell ekkora felhajtás és támadás egy befogadott állat ellen...
És ez csak egy a sok közül... Kérlek, kérlek, Te legyél okosabb, és tájékozódj! Ne ítélkezz mások felett, csak egy ostoba cikk miatt... Ne higyj el minden az interneten, mert habár csodálatos dolgokra képes, borzalmas, hogy egyes emberek arra használják, hogy másoknak ártsanak vele. Te ne tedd! Azért, mert így névtelen vagy, nem kaptál jogosultságot, hogy másokat bánts! Ha így teszel, akkor pedig legyél büszke magadra: hidd el, nem rossznak lenni nehéz ;)
Nos, ennyi lettem volnamára, nagyon köszönöm, ha elolvastad!!
Azt giszem megyek, és alkotok valamit :D Legyetek rosszak, Ezer ölelés,
Úúúúúristen, ránéztetek az elmúlt három napban az időjárásra a telefonotokban? Vagy akárhol? Plusz 18 fok? Szerelmes vagyok *-*
Nos igen, úgy tűnik, a tavasz hozza magával a jókedvemet is, energikusnak és tettre késznek érzem magam, s a téli depresszióm is már-már tovaszállt. Persze ennek köze van a színjátszóhoz is, meg ahhoz is, hogy mostanában nem igazán voltam iskolában. Na de szépen sorjában.
Először is, woooow, már négy hónapja vegán vagyok, és imádom. Tervezek majd ebben a témakörben is publikálni, de abban még nem vagyok biztos, hogy ide írjak-e (vagy a blogom itt tényleg csak az alkotásaimnak szenteljem?) vagy egy új oldalt nyissak vegán-cruelty free- és reményeim szerint zero waste témakörben... Ez egy dlemma még, hiszen ezekkel a témákkal az oldal kinézete és felépítése is megváltozna, én pedig szeretem a mostani, kissé "régi blog" hatást...
Színjátszó... ez egy olyan meglepetés, amire nem is gondoltam volna év elején, mikor elkezdtem járni. Nagyon szeretek szerepelni, és imádom a színházat, a színészetet, és látva a tavalyi darabot, igen profi kis csapatnak tűnt diákszínházhoz képest, gondoltam jó időtöltés lesz, de... egy hatalmas ajándékot kaptam, mégpedig, hogy kezdem úgy érezni, tartozom valahová, van egy hely, egy közösség ahol szívesen látnak. Ez nekem, akit világéletében csak elhajtottak, hatalmas dolog, és elmondhatatlan melegséggel tölt el a tudat, hogy ennek a csapatnak a tagja lehetek. T-T
Pont a színjátszó miatt rengeteget voltunk elkérve az órákról, meg voltam közben vérvételen is, stb... most csrediákok vannak itt, azért nincs suli, na meg aztán szerdán irány ausztria, és életemben először fogok síelni, hát... kíváncsi vagyok :D Mindenesetre ez az egyetlen olyan helyzet, hogy nem borzaszt el a hó gondolata.
N, ami azt illeti, egy új ötleten dolgozom éppen, amely nem máshoz, mint a The Hunter történetemhez kapcsolódik. hamarosan hozok új fejezeteket, plusz több novellámat is feltöltöm majd.
Nos, mennem kell,mert a cicámra a nagymamám fog vigyázni, míg én szerencsétlenkedek a hegyekben, szóval lassan metróra pattanok, és kiviszem hozzá Himét :D
Ezer ölelés, legyetek rosszak, hamarosan jelentkezem,
Ismételtem itt vagyok. Tudom, azt írgértem többet leszek és igyekszem is, de valami őrület amilyen állapot most van. Egyrészt ugye iskola, ami önmagában is épp elég lenne, de mellette színjátszós próbák ezerrel ( két hét múlva előadás pls) és igyekszem valami élet-szerű dolgot is művelni, oh és enni is kell valamikor.
Igazság szerint épp földrajzra kéne tanulnom, de már nagyon szerettem volna írni ide, nem is tudom, akármiről. Igen, mert megint úgy jöttem, hogy semmi témám nincs... Tipik én...
Megint úgy érzem, hogy egy helyben ácsorgok. Vagyis nem is... olyan mint a futógép. Megyek, megyek, de igazából nem jutok el sehiva, egy helyben maradok. Annyira próbálok talpon maradni, és elhinni, hogy "majd minden jó lesz", de az igazság az, hogy amikor amikor a hullámok összecsapnak a fejed fölött, nhéz a felszínen maradni. Nehéz minden nap rámosolyogni az emberekre, mikor legszívesebben egész nap csak sírnál.
Olyan könnyű azt mondani, hogy minden oké. Olyan könnyű azzal viccelődni, hogy bárcsak meghalnék. Olyan könnyen elhiszi mindenki a hazugságaim. Elrejtőzöm egy nagy mosoly, és egy adag csillámpor mögé. Engem senki sem bánthat. Hagyjuk már.
Nos, helló ismét.... Majdnem egy teljes év telt már el a legutolsó bejegyzésem óta. Nem is tudom igazán, mi történt. Azt hiszem, ez arról szól, hogy keresem magam, és közben elvesztettem a lelkesedést minden iránt, ami fontos.
Az elmúlt időszak kemény volt, rengeteg tekintetben. Mert nemcsak a blogolást veszítettem el, de olyan sok mindent, hogy már számolni is nehéz. Nyertem is, hogyne nyertem volna, de ez abból a szempontból minde nem érdekes most, hogy elmeséljem nektek, mi minden miatt kell most összeszednem magam.
Tavaly tavasszal kezdtek szétesni a dolgaim. Az új környezetem egy időre ugyan kizökkentett a fájdalomból, de a tél után nehéz volt talpraállni, és az akkori legjobb barátnőm kezdett megfojtani. Nem akartam őt bántani, de egyre inkább rosszul éreztem magam, ő pedig egyre inkább elzárt: rajta kívül barátaim sem voltak. Ebben az időben, a keresztanyukám megbetegedett... Júniusban pedig meghalt. Karácsonykor láttam őt utoljára. Mindenki számára úgy tűnhetett, mi nem állunk túl közel, nos... nos ez így is volt. De nagyon szerettem őt. Hiszitek vagy sem, hihetetlenül megvisel, és rettenetesen fáj még mindig, és hatalmas bűntudatot érzek, hogy nem menetm el hozzájuk többször...
Mindezek mellet abbahagytam mindent, ami addig örömet okozott... Nem írtam, nem festettem, nem rajzoltam, nem varrtam, nem csináltam az égvilágon semmit! Minden napom azzal telt, hogy miután hazaj
Még most se.
Eljött a nyár, amit úgy vártam, de semmi nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Megint nem vot normális nyaram. Egyszerűen csak el akartam tűnni... Egyre sötétebb lett körülöttem minden. Végül "legjobb barátnőmmel" kapcsolatban is betelt a pohár. Nyár végére ott álltam tehát teljesen egyedül..
Eljött a szeptember, nekem pedig a megkötéseim nékül végre lettek barátaim, és a dolgaim is egész jól alakultak, egyetlen aprócska dolgot leszámítva csupán: belül teljesen üres voltam. Egy jégtömb volt a mellkasomban, és fájt az a hideg, ami rám telepedett. Megutáltam a sulit. Megutáltam tanulni, amit pedig mindig is szerettem.
Gyűlölök kimenni az utcára, utálok emberek közé menni, és nem csinálok az égvilágon semmit.
Ami jó hír, hogy most már látom, mennyire rossz az amit csinálok. még fogalmam sincs, hogyan tegyek ellene, de szép lassan megpróbálom felszedni a szilánkokat, és megpróbálok meggyógyulni. Megígérem, hogy megpróbálom.
Az első lépés pedig talán az, hogy újra elkezdek írni- a blogra is, és egyébként is. Tényleg megpróbálom visszaszerezni a lelkesedésem. Remélem, lesz elég erőm hozzá.
Persze közben félek is. Mert hát, "ha elveszed az őrületet, kinek kéne lennem utána?"(Icon For Hire) Félek, mert ez az egyetlen dolog, amit ismerek, és nem tudom, létezik-e egy másik én is, vagy már ez az, akinek lennem kell. Nem tudom, nem mentem-e túl messzire, és félek, hogy a végén még jöbban megsérülök, félek elengedni ezt a dolgot, félek, hogy ezek után elveszíthetem önmagam... Nem akarok ilyen lenni, de egyszerűen nem is ismerek más létezést... Komolyan rettegek, hogy mi lehetnék, ha nem ez.
Hétfő van. Felkelek, szól az ébresztő, reggel van, készülni kell. Nem bírok felkelni, a biológiai órám tiltakozik a természetellenes ébresztő miatt, de suli van, nincs mit tenni. Pár perc erőgyűjtés után rájövök, hogy sietnem kell, ezért kipattanok az ágyból.
Mi lenne, ha megállnék?
Végre felkeltem. Nincs más dolgom, mint végigvinni a szokásos reggeli rutinom.Ugyanaz az agyonismételt reggeli, majd fogmosás, ruha, , bedobálom a cuccaimat másnapra. Nagyon álmos vagyok még, visszamennék aludni, hogy ne legyek ma is figyelmetlen az óráimon. Ellenőrzöm, mindenem meg van e, veszem a cipőm, nyitom az ajtót, és elindulok.
Mi lenne, ha megállnék?
A suliba vezető út mindig ugyanaz, a lehető leggyorsabban szeretnék beérni. Bal-jobb, bal-jobb. Ugyanazt a földet bámulom, elmegyek ugyanazon épületek mellett, mint mindennap, talán pont ugyanazok az emberek mellett is, anélkül, hogy észrevenném őket. Ugyanaz a busz, metró, járda, megszoktam már, ez így van, ez így jó. Sose néztem még igazán körül, mert ez csak a suliba vezető út, nem olyan izgalmas, mint a helyek, ahová titokban vágyom. Ugyanazok a hontalanok, ugyanaz a virágait árusító öreg néni. Sosem kérdeztem magamtól, mire kellhet neki a pénz. Sosem hallottam a történetüket, mert engem ez nem érint. Az úton előttem valaki elesik. Miért nem figyel már oda?! Hahó, épp sietnék, órám lesz! Arréb lépek, és sietek tovább.
Mi lenne, ha megállnék?
Suli. Ugyanazok a termek, tanárok, osztály. Ugyanazok az órák. Persze, megfordult már a fejemben, hogy élhetnék is, ahelyett, hogy tanulom az életet, de az fura lenne, és egyébként is, hozzátartozik az alapműveltséghez, a kultúránkhoz, az életünkhöz, és kellenek a jó jegyek a továbbtanuláshoz. Kell, hogy ne végezzem egy névtelen arcként, mert ha nem vagyok elég intelligens, hát nem is fogok számítani. Ezért hajtok, még ha beleszakadok is a tanulásba, gyűjtöm a jó jegyeket. Közben megbújok az osztályban, a csendes középréteg éppen biztonságos. Hisz tessék, azt a szerencsétlent is épp most kezdték el cikizgetni a többiek. Segíthetnék neki, bűntudatom is van rendesen, de még a végén én is így végezném. Míg a kis nyomit a többiek bántják, én egy pillantást se vetve oda elindulok a következő órámra.
Mi lenne, ha megállnék?
Sétálok haza. Tapp-tapp. A táskám nehéz, az ágyam és a gépem jár a fejemben. Annyi mindent csinálhatnék, de már semmi energiám, hosszú volt a sulis nap, éhes is vagyok. Visszafelé az út megint ugyanaz, az emberek, és a virágárus néni. Egy kutyus odajön hozzám. Elveszett a gazdija. Éhes. Ugye nem veszett? Még itt nekemesik. Van egy szendvicsem, ami nem kell, de akkor is az enyém, és különben is, nem az én szendvicsemtől fog jóllakni, úgyhogy megyek tovább, tudomást se véve a jószágról.
Mi lenne, ha megállnék?
Ma se csináltam semmi különöset.
Ma is teljesítettem a feladatom.
Ma se néztem meg, mi az a világ, ahol élek.
Ma is elszalasztottam az esélyt hogy jobb s több legyek.
Tudom, megint kicsit sokára jöttem. Megvoltak az okaim, ebbe most nem mennék bele.
Inkább egy olyan témával jöttem, ami mostanában túlságosan is meghatározta az életem. Ugyebár, én most vagyok gólya a gimiben, tavaly ballagtam, ráadásul elköltöztem Pestre. eleinte minden szuperkirály volt, és igazából most is az...lenne.
Semmi, de semmi nem hiányzik a régi életemből....leszámítva a barátaimat. Én úgy éreztem mély, és elszakíthatatlan kötelék van köztük és köztem. Nem mertem itt igazán barátkozni, mert én nem akartam elengedni a régi barátaimat, makacsul ragaszkodtam hozzájuk... csak közben azt nem vettem észre, hogy ők engem már réges-rég elengedtek.
Persze tudom, hogy ez a természetes. Mindannyiuknak új legjobb barátai vannak engem keveset látnak. Nem beszéljük meg mindennap a problémáinkat. Őket én már nem igazán érdeklem. Persze nem azt mondom, hogy teljesen elfelejtettek, de ők továbbléptek a barátságunkon. És habár tudom, hogy ez a normális, mégis fáj. Iszonyúan fáj, és talán nekem is tovább kéne lépnem ezen. Nem nyitottam igazán senki felé, mert én makacsul kapaszkoom a régiekhez. És ez borzalmas. Az isten szerelmére, még a legjobb barátnőm is lecserélt! Ez a legszörnyűbb, ez az, amitől sikítani tudnék, mert hiányzik, de ő teljesen jól megvan nélkülem, az új legjobb barátjával. Tudom, hogy önzőn és kicsinyesen viselkedem, de én azt hittem, a mi barátságunk nem ilyen könnyen elengedhető. Azt hittem erősebb ennél a távolságnál. Az hittem fontosabb vagyok neki. De neki is új legjobb barátja van. Én már nem igazán számítok. Tudom, hogy itt senki se hibás, és nem is haragszoim, de attól még megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy nekem is el kellene engednem ezeket a barátságokat. Pedig muszáj lesz. Nem ragaszkodhatok olyanokhoz, akik nem ragaszkodnak hozzám. Ez nem így működik. Képesnek kell lennem az újakat úgy szeretni, ahogy a régieket szerettem. örökre bennem lesznek, de ha nekik nem értem ennyit, akkor nekem sincs értelme kikészítenem magam, és merengni rajtuk, azon, amit elveszítettem. Tiszta lappal indítok, és hagyom, hogy azok a régi emberek egy szép emlékké csituljanak bennem, hogy ne akadájozzon a hozzájuk való hűségem. Hogy az újak is meglássák, mekkora szívem van valójában. Milyen, amikor igazán szeretek. Megtanulom majd újra.
Hát fiúk-lányok, ennyi lettem volna mára, lehet, hogy ma még néhány verset föltöltök:) Addig is legyetek rosszak, imádás van, sziasztok!
Nem tudtam, miről írjak, ezért is maradtam el, most sem igazán tudom, ezért nem egy konkrét téma lesz, inkább csak kiírom magamból, mik kavarognak bennem :)
Mostanában sokat gondolkozom azon, mihez is akarok kezdeni az életemmel. Mármint, mindenki csak azt hajtogatja, hogy még ráérek, de nekem komolyabb terveim vannak az életemben, minthogy "ráérjek". Illetve azt is mondják, gyerekálmokat kergetek... Hogy sosem fogok ilyesmivel elérni semmmit, de fel nem foghatom, mi köze van ehhez az embereknek? Mert az én álmaim, amiket megfogok valósítani, a pofázásukkal, vagy anélkül is. Én nem az a fajta ember vagyok, aki csak úgy elenged valamit, ha tényleg komolyan gondolja. Mert annak semmi értelme, ha egyszerűen feladod. Az úgy nonszensz. Ha elbuksz, akkor is megpróbáltad. És... nem elég egyszer próbálkozni. Ha hiszünk benne, sikerül, és ez az élet egyetemes igazsága. Nem vagyok hajlandó másban hinni, mert akkor semmivel sem lennék több másoknál. De én több akarok lenni. Azt akarom, hogy ismerjék a nevem, de úgy, hogy alkottam valamit, amivel többé tettem a világot. Alkotni akarok, fényt vinni az emberek életébe, mosolyt látni az arcokon. Nem akarok minden napot ugyanúgy eltölteni... Bemenni a munkahelyemre, hazajönni, aztán evés, fürdés, alvás. Nem akarok beállni a sorba. Nem akarok egy névtelen arc lenni a sokaságban, és nem akarom, hogy beszippantson a csordaszellem. Írni akarok és festeni: varrni és szabni, rajzolni, érezni és éreztetni. Bizniszt akarok csinálni olyasmiből, amit mások lenéznek, és ki akarok törni a normálisból. Hiszem, hogy kockázat, őrület, és eltökéltség nélkül nincs győzelem. Sosem a tehetség tett naggyá valakit. Az eltökéltség, kitartás és türelem, ami a mai, merev, unalmas és megragadt, megkeseredett emberekben nincs meg, és csak kis százalék képes naggyá válni. és én benne akarok lenni ebben a százalékban. Nem vagyok szerény, mert az nem nekem való, de nem is vagyok nagyképű, csupán világszéles céljaim vannak és nagyban gondolkodom. sok ember megelégszik a kevéssel is, a háttérbe húzódva él boldogan. De ez nem én vagyok. Én azt akarom, hogy az emberek meghallgassanak, el akarom érni őket, olyan akarok lenni, akire felnéznek, de nem nagyképű, egyszerűen példa akrok lenni azoknak, akik félnek kitörni, félnek megmutatkozni, mert ha egy kicsit felengednék, tudom, hogy hatással lennék az emberekre. Ezért kell dolgoznom azon, hogy magamban helyre tegyem a dolgokat. Ki kell húznom a fejem a homokból, és megmutatni, ki is vagyok igazán, és mire vagyok képes, ha abbahagyom a kesergést. Mert erősebb vagyok az apró kis szellőknél, hisz én vagyok a vihar, és csak el kell fogadnom, hogy nem törtek meg, nem zúztak szét a szavaik. Sohasem fognak, mert ők sosem érnek el annyit, mint ér. Ugyan már. Nyomoba sem értek.
Ennyi.
Köszi, hogy meghallgattatok, ezer csók, legyetek rosszak!
Üdv Minna, Zsu volnék, ismét egy mai fiatalok résszel. Aki nem tudná miről van szó, a lényeg, hogy mai fiatalokkal kapcsolatos problémákról, egy mai fiatal véleményét olvashatjátok. Eddig szót ejtettem a felnőttek iránti tisztelet, és az önbántalmazás kérdéseivel kapcsolatban, most nézzünk egy, a szívemhez nagyon is közel álló témát: külső, testékszer, tetkó smink- avagy mondhatni: kik vagyunk mi?
Hihetetlen mértékű felháborodások a külsőségeken. Az emberek templomba járnak, meghallgatják, hogy mindenkit úgy fogadjunk el, ahogy van, hogy szeresd felebarátod, hogy legyél jószívű és kedves... és mégis, a társadalom kilöki magából azt, ami más. Egy színes haj itt? Egy piercin ott? Le vele! És sajnos a szülőktől is csak azt az átkozott "nem" szócskát hallgatjuk untalan, vég nélkül. Egy lány a smink viselésétől kurva lesz. Egy tetkós már biztosan rosszfiú. Azt persze senki sem veszi észre, hogy ezek mind mind csupán önkifejezés, és nem pedig lázadás (legalábbis többnyire). Azok a fiatalok, akik lázadozni kezdenek, vagy nincsenek rövid pórázra fogva-vagy túlságosan is rövidre vannak. 15 éves létemre imádom sminkelni magam, de már 13 évesen is szerettem, de továbbmegyek, szerintem először ötévesen csórtam el anya sminkjeit, hogy aztán förtelem színkavalkádot varázsoljak az arcomra. Szeretek a színekkel, a vonalakkal játszani. És, hogy etttől más ember volnék? Ugyanmár. A sminket lemosod, vége, kész. A hajfestésre ugyanezt tudom mondani. Az már más kérdés, hogy a festést ki fizeti, ezt nyilván meg kell beszélni a szülőkkel. De tudnia kéne mindenkinek, hogy csupán az az ember viseli majd a fején a csodálatos hajkoronát, aki megcsináltatta/csinálta mindenki más csak megcsodálhatja. Olyasvalamit tiltani, ami segíthet, hogy az adott szerencsétlen elveszett, és a felnőttkor küszöbén remegve álló gyerek szeretné kifejezni az egyediségét egy olyan világban, ahol maga az "egyedi" szó amolyan városi legenda, nos igen, mind tudjuk: hülyeség. Azaz nem mind. Mert így is beszólnak, elítélnek mert gót, emó, hippi vagy csak csimpán cuki vagy, és nem látnak tovább a beszűkült ostoba világuknál, ami azt közvetíti, hogy minden ami szín, minden ami más az rossz. A tanáraid, a szüleid, az emberek a metrón mind mind furcsán néznek rád, a festett hajad, körmöd, a sminked, a túl kivágott ruhád, a tetkód, a fültágítód, a sminked miatt, és még csak meg sem próbálják felfogni, hogy mindez csupán a körítés, s miután úgy érzik, ők tökéletes emberek, elmennek a templomba halgatni ugyanazt a maszlagot, az elfogadásról, s te nem érted, ennek ellenére miért néz rád mindenki furán.
De sosem fogják megérteni. Azok, akik így látnak meg. Áldom az eget, hogy az én szüleim olyan gondolkodásmódúak, és engem is úgy neveltek, hogy tényleg befogadjam a körülöttem lévőket. Nem kell szeretni, nem kell megérteni, egy dolgot kell tenni: mindenkire aki megérdemli, ugyanolyan emberként tekinteni, és akkor talán egy a beszűkült világ is felfogná, hogy nem minden a külső, és nem kell rögtön nemet mondani arra, ami akár meg is menthetne minket attól, hogy ugyanolyan szürke szalmaszálak legyünk a nagy kazalban.
Köszönöm, hogy elolvastad, hamarosan találkozunk, ezer csók, legyetek rosszak!
Kijelenthetem, hogy jól vagyok. Mármint, visszatért az egészséges sírás-faktorom, ami így elég bugyután hangozhat, de nekem szükségem van egy kis fájdalomra. Ez tesz erősebbé. Ezt rengeteg ember nem igazán tudja megérteni. Nem a fizikai fájdalomra gondolok, nem vagyok teljesen zakkant, de a művészetemhez, az éltemhez nekem szükségem van egy bizonyos "rosszkedvre". Nagyon energikus ember vagyok, de mikor mosolygok a világ felé, az nem én vagyok. Az csupán icicpici része a nagy egésznek, és őszintén, nem vagyok egy pozitív ember, és most mondok egy nagyon fura dolgot, amire nemrég jöttem rá. Boldogabb vagyok negatívan. Most, hogy nem nyoimom el azt a felemet, aki mindenkit utál, és folyton szomorú, sem azt, aki szeret sokat nevetni, értékeli a humort és a szépséget- sokkal jobban vagyok. Nem kell bújkálnom, vagy szégyenkeznem az érzéseim miatt, amik felkavarják és izgalmassá teszik az életem. Még nem tudtam magam mögött hagyni mindent. Folyamatosan elvárják az emberek régebbről, hogy változzak, de én nem akarok megváltozni, mert jelenleg boldognak érzem magam, boldogabbnak mint valaha. Nem mondom, hogy ez az afféle virágos, jaj de szép az élet boldogság, de nekem épp elég, mert nem hiszem, hogy valaha is igazán boldog leszek, nem fogok magamban több szépséget látni, mint amit eddig fölfedeztem, mert már most hatalmas lépésen vagyok túl... azaz el tudom fogadni önmagam. Nem szeretem, kicsit se, gyűlölök magamon minden mint eddig, de nem ez határozza meg az életemet, nem kesergek emiatt, nem emiatt vagyok folyton depressziós, és végre úgy érzem, már csak félig vagyok ebben a gödörben. És őszintén szólva nem akarok belőle kikerülni, mert nem akarok azokhoz a gondtalan emberekhez tartozni, nem akarom elveszíteni az alattam forrongó tüzet,a mi hajt napról napra, egyre tovább, és azt érzem, kezdek visszanyerni valamit abból a kitartásból, ami valaha megvolt bennem. Nem mondom, hogy nem volt nehéz, és nem nehéz minden áldott nap szembenézni az új várossal, helyzettel, emberekkel. Hogy senki nincs itt a megszokottból. nagyon nehéz ebből kiszakadni, nagyon nehéz beilleszkednem, és szeretném magam konfortosabban érezni. Nem a várossal, hanem az iskolámban, az életben, és sajáét magammal szemben. maradtam még csatáim, és lesznek is, de haladok, és el akarom érni a célomat.
Sziasztok. itt egy röpke novella, amit a Theory of a Deadman- Angel című dala ihletett. remélem tetszik, hamarosan a történetekhez is felkerül...
Mindketten tudtuk, hogy őrültség, amit művelünk. Tudtuk, hogy nem sokáig működhet. ÁM annak ellenére, hogy a világunk kezdett szétesni körülöttünk, mi makacson kitartottunk. Ő angyal volt. Engem megátkoztak, ők kitagadták a mennyországból. Soha nem is kellett volna megérintenie engem, elcsábítani a szavaival, gyönyörű nimfaként a jövőnk elé állnia, de én akkor sem csináltam volna semmit másképp. Ő volt nekem a tavasz, a szépség, a tűz és a szerelem. Megmentette az életem, és fényt hozott az üres napokba. Ő velem volt, amikor magányos voltam.
A mennyország megtiltotta, hogy együtt legyünk.
Nem érdekelt.
Amikor a bőrét érintem, fellángol bennem az élet, a szívem hevesebben ver. tudtuk, hogy letépik a szárnyait, tudtuk, hogy a földön megütheti magát. Istenem, tudtam, hogy mindketten jobban járnánk, ha elengedném őt. De képtelen voltam rá. Elmennék vele a pokolba is, visszahoznám, szeretném, megadnék neki mindent. Nem számít a kitartás, hisz csak vele működik. Ő a létezésem értelme. talán más világokból valók vagyunk, de teljesen egyforma a lelkünk, egyformák a gondolataink. Őrült vagyok, talán gyenge is, és talán csak miatta nem látok tisztán. Csupán az őrangyalomnak kéne lennie, de egyikünket sem tarthatta vissza a tilalom. Felrúgtuk a szabályokat, és nincs többé visszaút.
Az hitte megmenthetem, akár egy hős, de az igazából nem én voltam.
Nem tudtam, ki omlik össze hamarabb. Ő vagy én? Melyikünket ragadnak el előbb az árnyak? Melyikünk törik meg? Szabadon akarom ők engedni, de hogy is tehetném? Azt akarom, hogy mellettem legyen. Veszettül vágyom rá. De hogyan is győzhetné le egy egyszerű kis ember az egész mennyei hadsereget, hogy győzhetném le Istent? Létezik-e Isten? Még az angyalom sem árulta el soha. A pokol az létezik. Attól retteg úgy. Akkor Isten haragjától fél? Mit tegyek, hogy elűzzem az árnyakat a szeméből?
Éjjelente mindig átölelem, s ő remeg a karomban. Szerelmes vagyok ebbe az angyalba. De ő nem mer többé kimenni a fényre, a sötétségben él, törött glóriával jár s kél, és pedig tehetetlenül nézem. Ő sem akar engem itt hagyni. Azt hiszem, szeret. Küzdelem ég a tekintetében. Harc, még nem adta fel. De én nem tudom, mit tegyek, hogy visszacsaljam azt a régi mosolyt az arcára. Hogy adjam neki vissza a reményeit? Voltak neki valaha? Miben hisz egy angyal? A falaink, amik eddig biztonságban tartottak, most szépen összeomlanak. Istenem, miért veszed még ezt is el tőlem? Mit tegyek, hogy örökké az enyém lehessen? Mit kéne tennem azért, hogy itt tartsam?
Kimegyek a konyhába, s egy kést szorongatok, de nem tudom, mit is kezdjek vele.
Ő vagy én?
Látomásból született, értem. Miattam szenved.
Egy halk suttogás:
Még visszafogadhatják. Még megmentheted.
Tétováztam, majd lassan a torkomhoz emeltem a jéghideg pengét. Esküdj!
Megtartom, amit ígértem.
Ez alkalommal elengedem.
Hagyom, hogy egyedül repüljön.
Még találkozunk. Egy másik életben. Ahogy mindig tettük. Megtaláljuk egymást. Eddig Te szenvedtél, most én fogok. Az öngyilkosság bűn. Vajon a pokolból is van kiút? Kell? Hisz csak ő számít, s reméltem elfelejt mindent.
Jelentem: élek. Na ez nem mintha azt jelentené, hogy marha jól lennék, de haladás. Mi a szösz. Az a helyzet. hogy egy ideje beállt az unalom, meg a nemtudoksemmitcsinálnimertunomazéletem érzés, meg ilyesmi, csak a szokásos, szivárványmegboldogságmegamiakettőközöttvan. Egyszóval nincs kedvem semmihez.
Hamarosan lesz új dizájn is, lélekfrissítés, meg egy kis bővebb helyzetjelentés erről a szerencsétlenről(<= ez lennék én) Hehhh, szóval igen, ennyi lettem volna mára, legyetek szépek és rosszak, hamarosan jövök, ezer ölelés, csók, meg ilyenek.
Nem hiszek a jóban,a rosszban, a múltban, a jelenben vagy a jövőben.Nem hiszek a szerelemben és nem hiszek a hitben. Nem hiszek a megváltásban, a büntetésben. Nem hiszek az emberekben, a társadalomban, a hamis ideológiákban, a reményekben, a változásban. Nem hiszek a hazugságban. Nem hiszek az ébrenlétben, hisz itt rosszabb rémálmok várnák rám mint bármilyen álomban. Nem hiszek a szívben, és nem hiszek az észben. Nem hiszek a küzdelemben, a fásultságban, a félelemben, a bátorságban. Nem hiszek az érzelmekben, mert már megannyiszor megcsaltak engem.
Nem bízom a végtelenben, a sötétségben, és még annyira sem a fényben. Nem vágyom a boldogságra. Nem vágyom az érzéketlenségre. Vagy a sötétben való végtelen lebegésre, a puszta létezésre. Igyekszem nem bízni a süllyedő hajókban. A leomló felhőkarcolókban. A reményekben. A gondolatokban. Nem hiszek a forgatagban, a megállókban, a szédületes rohanásban. Nem hiszek a szeretet hangoztatott erejében. Nem hiszek a sikerekben. Nem hiszek a kudarcokban.
Nem bízom magam a véletlenre.
Megvédem magam a falaimmal.
Nem hiszek a végzetemben.
De hiszek az ismeretlenben. Hiszek a sorsban. Hiszek a találkozások erejében, a mindent elsöprő viharokban, az ötletekben és a művészetben, hiszek a szavak erejében, a villámokban az égen, a szálló felhőkben, meg hogy a nap és a hold mindig ott lesz az égen. Hiszek az esőben, a télben, nyárban, tavaszban, őszben, az emlékekben a stílusban és egyéniségben, az igazságban, az őszintékben a játékban, és minden olyan dologban, ami a szívet egészen meghatározza.
Én vagyok a fény, a sötétség ami elnyel. Önző vagyok ; mindig ott leszek neked. Mindig ott a mosoly az arcomon, nem kedvellek. Én vagyok a hazugság, hogy igazat mondjak. Én vagyok a titok, mint egy nyitott könyv olvass belőlem. Én vagyok az élet, az üresség érzete. Én vagyok a szenvedélyes szeretőd, aki gyűlölettel néz rád. Én vagyok az ellenséged, a legjobb barátod, az árnyék éjszaka, a füst hogy lélegezz, a szikra, a fájdalom tüze. Az vagyok, akit úgy hívsz kedvesség: a fájdalmaid oka. Ha megérintesz, nem rezdülök, csak a falak lesznek erősebbek. Ha beszélsz velem, értelek, de nem fogom hallani. Csendesebb vagyok, üvöltözöm. Szelíd vagyok; a tenger vadsága él bennem. Szünet vagyok, ami soha meg nem áll. Szerencse vagyok, csak nekem nem jutott. Érdekel sok minden, örökké bezárnám magam. Én vagyok a félelem maga. A rettegés. A szánalom. Kincs vagyok, ami senkinek se kell. Értéktelen aranykalitkába zárt madár. Én vagyok a vágyott szabadság, soha nem szabadulok a korlátokból. Én vagyok a kialvatlan álom. A hang amit a fejedben hallasz. A kereszt, amit folyton bámulsz. Borzalmas vagyok; a legjobb ember. Szürke szivárvány. Ha megakarsz érteni add fel: én vagyok az értelem. Beképzelt vagyok, mert nincs önbizalmam. Magány vagyok, akit mindig körülvesznek. Óceán vagyok, a könnyek óceánja. Mindig boldog vagyok- egyszerűen szomorú. Én vagyok az, akit nem akarsz megismerni, de a barátodnak akarsz. Én vagyok a küzdelem, bár feladom. Én vagyok a tükör, amibe félsz belenézni. Nem tudom, mit tudtál meg, de a legfontosabb még kimaradt. Én őszintén szólva...
Szóval, tegnapi témámat folytatva, a lányoknál tartottunk, avagy ők miben vezetik le a nem elfogadást, a kitörni vágyást és a folyamatosan növő igényeket. Hadováltam arról, hogy a fruszrációjukat szexben, cigiben, piában, drogban vezetik le. Innen folytatnám.
Tehát szerencsétlen lányok/fiúk kb. 10-12 évesen kezdenek el bekerülni ebbe az ördögi körbe, ami kb. a felső tagozat megkezdése. itt ugyanis bekerülnek a "nagyok" közé. Innen lép érvénybe a szülők, tanárok abbéli felelőssége, hogy tudatosítsák a gyerekben, hogy maradjon még gyerek. De a "mai fiatal" teória miatt behelyezik egy klikkbe a kislányt/kisfiút, és ezután már csak reménykedni lehet, hogy értelmes egyed, és nem egy értéktelen kacat lesz belőle, aki minden szarral lövi magát.
Ha már a tudatmódosító szereknél tartunk! Amikor a mai fiatalokról beszélünk, szerintem elengedhetetlen a téma érintése, vagy igazából kifejtése. Aki olvas, az tud a depressziómról, a hihetetlen mértékű önsajnálatomról, az önbecsülésem mínusz szintjéről. Ennek ellenére soha de soha nem nyúlnék se a cigarettához, se bármiféle droghoz, illetve alkoholt sem akarok inni olyan mértékben, hogy bajom lehetne. És most lehet jönni a "de hát 15 évesen amúgy is hova akarsz ilyeneket" kérdés, pedig nemhogy 15 évesen, sokkal fiatalabban kezdik ezeket, és ezt személyes tapasztalat (ismerős,osztálytárs) révén tudom. Hogy miért abszolút hülyeség bármi ilyesmi? Azért több ezreket kiadni, hogy mérgezd, elhülyítsd magad, ne tudj tisztán gondolkodni, és idő előtti halált okozz magadnak... Az nem lehet megoldás. Az felelőtlen, baromság, undorító és kiábrándító, nem csak a pasinak/barátnőnek, de minden barátodnak is. Pár percnyi felemelő érzés nem éri meg azt, ami a drogok miatt utána jön. Ezt tanítják az iskolában, basszus, és még így is, hogy tisztában vannak a következményeket, ezt teszik. Soha nem vennék a számba olyasmit, amivel tönkretehetem az egész életem. Mert lehet hogy akár évekig jó ötletnek tűnik, de ha utána meggondolod magad, és még élni akarsz, lehet, hogy elkéstél. Ez a véleméynem, pont.
A másik érzelmi "levezetés" az öncsonkítás, vagdosás, és igen, az öngyolkosság. Őszinte leszek. Mind megfordult már a fejemben. Voltam már úgy, hogy mi lenne ha.... mert a hasonló problémákkal küzdőktől azt hallottam, így könnyebb...(erre a 3. részben majd kitérek) Egyszer majdnem meg is próbáltam... a klasszikus értelemben nem vágtam fel az ereimet, de hetekig dugdostam a fehér vonalakat. Rohadtul féltem, hogy megmarad a helye. Kb 2-3 hét után nem látszott, de hihetetlenül nagy butaság volt, nagyon szégyellem magam miatta. Ennek ellenére néha megfordul a fejemben a "meg akarok halni" mondat, de ezt szépen végig kell gondolni. mert nem akarok. Mert valójában mindenhonnan van kiút. Nem, én nem voltam olyan mélyen, nem is lehettem ilyen fiatalon, de akkor is rossz volt. Most is az. Most is sokszor akarok fájdalmat okozni magamnak. hogy jobb lesz-e tőle? Aha, kábé öt percig. Semmi, de semmi nem éri meg annyira, hogy kárt tegyél magadban. mert van jövő, minig van, és habár egyelőre úgy érzem, megfulladok, én akkor is tudom, hogy egyszer jobb lesz. Idővel elfelejtem mennyit bántottak. Már most is könnyebb valamivel. Az öngyilkosság is csak gyávaság, elvakultság és SEMMIRE SEM MEGOLDÁS!!!!!!!!!
Köszönöm ha elolvastad! Ez elég őszinte téma volt, és egy számomra kínos dolgot elmeséltem, amiről még senki se tud, ráadásul elképzelhető, hogy ezt valamelyik szülőm is olvassa... Tudom, hogy nem szeretnétek ilyeneket látni, azt sem, hogy megosszam, de muszály őszintének lennem, hogy segíthessek másoknak, hogy meghalgassam mások véleményét. Én fel merem vállalni, hogy ki vagyok. Ha emiatt veszekedés lesz... akkor is kitartok az elveim mellett. mert erre neveltetek.
Folyt. Köv. holnap, meg a kanáris bejegyzés is jön ám!!! Sziasztok, legyetek rosszak, majd jelentkezem!
Vasárnap este jöttem meg, azért csak most tudok jelentjezni, mert tegnap este kész bolondokháza volt. De most már itt vagyok és élek, szóval lehet örülni XD A Kanári-szigetekről majd bővebben egy másik bejegyzésben írok, csak addig feltöltöm a képeket, és majd utána, de egyébként nagyon szuper hetünk volt, úgyhogy boldogság van :D
És akkor! Mai témánk napjaink fiataljainak kivesézése, egy mai fiatal szemszögéből. Azt hiszem volt már egy hasonló bejegyzésem, de ma tényleg ráfekszem a témára. Hihetetlen mértékű és mennyiségű dolgot hallunk arról, milyenek is lettünk, mennyit romlottak a mai fiatalok. Az öregek erről beszélnek, a felnőttek lenéznek. Igazuk van? Részben.
Van-e még tisztelet az idősebbek iránt? Nem sok, ami bizony elég nagy problémát, és hatalmas konfliktusokat tud okozni ami során szerencsétlen gyerek a túl korán "éréssel" igyekszik felnőni a felnőtt elvárásaihoz. De miből ered ez? Hiszen a nagyon okos felnőttek nevelnek, elvileg nekünk is olyannak kéne lenni. Nos az indokot én határozottan a fejlődésben látom. Ugyanis lássuk be: a világ rohamosan halad előre. Viszont az értékeihez ragaszkodó, abból kiszakadni képtelen ember nem fogja megérteni a gyereke növekvő igényeit. Ettől függetlenül meg kéne hogy maradjon a tisztelet, de elsősorban minden elrontott gyerek a szülő felelőssége. Én például tisztelem a felnőtteket, amíg ők is tisztelnek engem, és ezt abszolút a szüleim számlájára írom. Igen, én is hozzátettem, de a gyerek elsősorban a szüleitől tanul. Meg a többi felnőttől. Hogyan vár el valaki tiszteletet tőlünk, mikor ő maga sem tisztel minket?! Ez mind szép és jó, de szülő ide vagy oda, senki nem köteles arra, hogy netribanccá, vagy igazivá váljon, senki nem köteles hogy mindenféle méreggel tegye tönkre magát, senki nem köteles arra, hogy belemenjen a hülyeségekbe. Mindentől függetlenül az elsődleges döntés a mienk. Szükség van-e az udvariasságra? Én két éven keresztül minden áldott nap mosolyogtam. Kedves voltam. Ma már tudom, mikor kell az előzékenység, a kedvesség, és mikor kell kiállnom magamért. Na nem azt mondom, hogy tökéletes lennék, a szüleimmel rendszeresen szájalok, de ez nem tesz büszkévé. Nem ettől leszek nagylány. Nem attól leszek emberileg több, hogy mindenem kint van a ruhámból, a legmagasabb sarkú cipőt hordom, mindezt igen fiatalon. Nem a cigitől, a drogtól, a piától vagy igen, a szextől lesz valaki felnőtt. Mindent a tettek határoznak meg. És ettől még nem kell, hogy átlagos legyél. A közönséges még nem jelenti azt, hogy különleges. Ez a mai lányok egy nagy hibája, amit vannak akik felfognak és vannak akik nem... folyt.köv.
Nem akarok regényt írni, szóval most ennyi, de majd még jelentkezem ugyanezzel a témával meg mással is. Sziasztok, legyetek rosszak!
AJÁNLOM AZ OLDALT
